A RAKU Japánból származó kerámia égetési mód.

Kezdetektől fogva a teaszertartáshoz kötődik.  A szertartás, mely a hagyományos japán művészetek szintézise az élet és a művészet oszthatatlanságát vallja.

A raku égetésnél a tűz, a víz, és a levegő hozzák létre azt a gazdag felületi hatást, melyet a kiszámíthatatlan változások tovább gazdagítanak. A keletkező sok-sok mikrorepedés és a máz változékonysága a rakuedény dísze.

Nincs hibátlan, vagy megismételhető mázfelület.

“Amikor a Rakumester megnyitja a kemencét a másodperc törtrésze alatt kell cselekednie, nincs múlt és nincs jövő, teljesen tökéletesen árad a pillanattal visszafordulás, előresietés, tétovázás nélkül.. mint a folyó, nem helyesbít, nem a technika tökéletesítése a cél, hanem a megtapasztalása.

Az odafigyelés összpontosításában viselkedése akár a vízé, nyugalma akár a tüköré, válasza akár a visszhangé…”

A raku egy japán kerámia égetési technika, amely körülbelül 500 éves múltra tekint vissza. Eredetileg a raku edények, pontosabban teás csészék használatához, a tea szertartásokhoz fűződik.  Egy Csódzsiró nevezetű tetőcserépműves készített először ilyen kerámiát, aki szegénysége miatt kis kemencéjének kapacitását növelte azzal, hogy izzó állapotban vette ki az edényeket, majd földdel takargatta, vízbe tette, vagy hagyta kihűlni a levegőn, hogy újabbakat rakhasson a helyükbe.

Az így készült tárgyak elnevezése raku, amely értelemszerű fordításban “a ráérő idő élvezete” a teaszertartás edényein, csészéin olyan különleges, a természetben található felületek, színek és fények jelennek meg, amelyek a természet színei, hangulata, …nyugalma.

Időben az 1500-as évek, amikor Magyarország 3 részre, Japán több száz tartományra szakad,  egy jó ízlésű shogun aki rátalál ezekre a csészékre,  meglátja bennük azt a szépséget stílust, ami később az eredeti japán esztétikát jelenti majd, ami a kínai ellentéte, a letisztultság,  a nyugalom szépsége  ..A ZEN.

“Múló álom, múló élet..

“Kedvencem a téli este, amikor a hold fénye csillog a havon, a színek nélküli szépség egészen új világot teremt, nincs annál kedvesebb és megindítóbb..  ” ( Gendzsi regénye )

Napjaink keramikusai az 1950-es évek végén kezdték a technikát újra alkalmazni, amely egyre népszerűbb mind a készítők, mind a vásárlók körében.

A Színek varázsa: a raku lelke

A kemence felhevítése után, az edényeket izzó állapotukban vesszük ki, majd föld- homok- szerves anyag keverékébe temetjük őket. Az így keletkezett, redukálódott kerámiafelületek azon túl, hogy egy jellegzetes hangulatvilágot teremtenek,  változó és izgalmas színeket produkálnak.  Ettől lesz maga az égetési folyamat is izgalmas, várakozással teli, a kerámiák pedig, mintha önálló életet élnének,  megörvendeztetnek és meglepnek bennünket változatos egyediségükkel.